a balgák

Az írókról sokszor azt gondolják, mindig szomorúak.
Folyton marcangolják magukat.
Magányosan isszák a kávét a helyi bisztróban,
Ahol már törzsvendégek.
Olykor megetetik a csapos kutyáját otthonról hozott pogácsákkal.
Aztán hazamennek semmit se csinálni.
Kapcsolataik  halálra vannak ítélve, mert folyton kételkednek.
Önmagukban, a másikban,  az egész világban, még a csapos kutyájában is.
Máshogy zörögnek a kerekek az agyban, az már biztos.
Néha úgy kapja el őket az áradat, hogy nem látnak el a szomszéd szobáig,
Nem látják a fél pár papucsot a lábon,
A kávé forró zúzását combtájékon,
Csak rohannak papír elé, gép elé, mindegy, csak ne tűnjön el megint a szó,
ahogy a múltkoriban is.
Mert ezt nem hozza semmi vissza.
Az elszállt gondolat csak egy árny, füstköd a valóságban.
Homályos szarkazmus Isten felől.
Nem nagy dolgok ezek, de ki tudja,
Egy sor mely az életről szól, elébe vághat a halálnak.
De mit tudom én, hiszen író sem vagyok.
Csak valahogy így képzelem.

A zsűritag is csak ember:)

Azt ígértem a minap, hogy ejtek pár szót a költészet napi  rajzverseny zsűrizéséről.
Az érdi könyvtár kért fel zsűritagnak, és naná, hogy igent mondtam rá!:)
Mivel ez volt az első, és ugye minden első nagyon félelmetes és egyben izgalmas kaland is, kicsit tartottam a feladattól, de azt hiszem, jól vettük az akadályokat, és sikerült igazságos döntéseket hoznunk.

Kezdjük azzal, hogy az írásom lényege nem az, hogy sztároljam itt magam, mert globálisan tekintve ez egy viszonylag aprócska esemény, sokkal inkább egyfajta kulisszák (könyvespolcok) mögötti elmélkedés, érdekesség(?). Érdekesség nekem, és talán azoknak a gyerekeknek, akik beneveznek egy rajz (vagy akármilyen) versenyre. És a szüleiknek, tanáraiknak, mert ők sem felejthetők ki a képletből.

Nekem nem is tűnik olyan messzinek, amikor én magam is remegő térdekkel vártam eredményhirdetéseket, és még emlékszem a csalódottságra, amikor nem nyertem semmit.
De hát ez ember hol nyer, hol nem nyer, de ez nem azt jelenti, hogy veszít.

Itt most több, mint 700 alkotás közül kellett kiválasztani a legjobbakat, és sajnos nem lehet mindenkit díjazni. Ha így lenne, nem is verseny lenne, de a versenyekre szükség van, mert jó lemérni, hol is állunk reálisan abban a világban, amit a magunkénak gondolunk.
És úgy gondolom, az sem jó, ha valaki mindent megnyer. (főleg a többieknek nem, de ez már más tészta:)
Ott volt előttünk ez a rengeteg rajz, jobbnál jobbak, némelyik egészen elképesztő. Azt kell mondjam, volt olyan rajz, ami szerintem (szerintünk) simán beférne bármilyen nívós (felnőtt) kiadványba.
Főképp az alsó tagozatosok ügyeskedtek, a rajzok kb 80%-át a kicsik küldték be, és azt kell mondjam, nem a nagy számok törvénye miatt volt bennük több kiemelkedő.
Elég sok szempontot kellett figyelembe vennünk a zsűrizésél. Ezt azért írom, mert sokszor előfordul az ilyen versenyek után, hogy a szülők hőzöngenek, hogy az "én gyerekem rajza sokkal jobb volt"!
Tudom, minden szülő elfogult egy kicsit  a gyermekével szemben, ami teljesen normális, nekünk mégis objektívnek kellett maradni egy szubjektív versenyben.
Hogy mik voltak ezek a szempontok?
Természetesen elsőre észrevehetőek az ütős rajzok, amelyek vagy olyan színvilágot mutatnak, amitől dobunk egy hátast, vagy kompozícióban nagyon jók, esetleg olyan kedves figurát látunk, hogy elolvadunk tőle. Ezen kívül figyelembe kell venni a gyermek életkorát is, és azt, hogy pl nem minden iskola tud művészeti kurzust indítani, van, ahol jobb a tanár, van, ahol kevésbé. Sőt, picit el is szomorodtam, hogy volt olyan iskola, amelyik nem finanszírozott rendes papírt a gyermekeknek, holott az is erőteljesen befolyásolja a rajz végeredményét. Ahogy egy jó ételnél fontosak a hozzávalók, úgy egy rajznál sem árt, ha jó minőségű alapra készülnek, rendes rajzeszközökkel.
Szóval azt is próbáltuk figyelembe venni, ha a rajz önmagában nem volt mutatós, de volt benne fantázia, és látszott, hogy kizárólag azért nem varázsol el minket rögtön, mert nem kapták meg  a szükséges eszközöket az alkotáshoz.
Persze a legjobb rajzok mindig elsőre kiütköznek, volt is jócskán belőlük, már csak a sorrend volt kérdés.
Amikor egy gyerek a kezébe kapja mondjuk a 3. helyezésért járó jutalmat, talán nem is sejti, mennyire közel állt az első helyhez. Néha annyira apró dolgok döntenek, szubjektív dolgok, hiszen nem matematika példákról beszélünk.
Úgyhogy ha valaki ebben a cipőben jár, ne pityeregjen, mert ezek a hajszálnyi különbségek legközelebb talán az ő javára dőlnek majd.

Maga a díjkiosztó kicsit stresszesre sikerült számomra, mert kb előtte öt perccel tudtam meg, hogy beszélnem is kell. Hurrá!:) Mondanám, hogy nem vagyok a  szavak embere, de aki ismer, ezen jót röhögne. Viszont más írni, más barátok közt trécselni, és megint más kiállni ennyi idegen ember, izgatott gyerek elé, és értelmesnek tűnő mondatokban elhablatyolni ugyanezeket, amiket most itt leírtam.
Most én voltam a "híres" néni, aki virágot kap az ünnepség végén, és én gratuláltam a sok apróságnak. (jelzem, annyira meg voltak hatva (nem tőlem persze:)), hogy kb 10 gyerek köszönte meg a díjazást. Nem mintha ezt meg kellene köszönni, vagy nem tudom, végül is ők rajzoltak, de én mindent meg szoktam köszönni, tán ezért  a beidegződés).
Izgultak na.:) Igaz, én jobban.

Most pedig lesz majd egy kiállításom a könyvtárban, rajzos foglalkozásokkal, és ha minden jól megy, és igény is lesz rá, szakkört is tartok majd.
Hát ennyi. :)

jobb agyféltekémmel

Olyan régen írtam ide, hogy komolyan mondom, nem emlékeztem a jelszóra.
Persze, mint látható, végül összehoztam a projektet.

Hogy miről is akarok ma írni?

Hm...
Előre bocsájtom, hogy közel sem okoskodni akarok, csupán saját személyes véleményem írom a témában. Igazából létjogosultságom se lenne rá, hiszen nekem nincs is papírom arról, amit csinálok (nyilván ezért sem vagyok a krémben, de ez már nem nagyon izgat, csinálom, amit tudok, máshoz nem értek, így vagy úgy, de mindig van rá vevő), de úgy gondolom, véleményem azért lehet, mint akárki másnak. Miután nem annyira reklámozom ezt a blogot, azt hiszem, nagy behatással nem leszek a közvéleményre sem.)
Na de miről is beszélek?

Már többször is szemembe ötlött a jobb agyféltekés rajzolás- tanfolyam reklámja.
Olyanokat is ismerek, akik elmentek rá, megcsinálták. Mind úgy gondolja, hogy a tanfolyam igenis jót tett neki, de nemcsak rajzi, hanem valahol, spirituális szinten is.
Én ezt nem kétlem. Rajzokat is mellékelnek a hirdetésekhez, ahol egyértelműen látható a különbség az első rajz, és a 3. nap elkészült rajzok között.
Mondhatni ég és föld. Ezt is el kell ismerni.
Engem is hívtak már, hogy ugyan látogassak el egy hasonló kurzusra. (jelzésértékű?:))
Belátom, nagyon sok tanulnivalóm van még  a szakmában, de ha lehet, mégsem ezt az utat választanám.
Sosem voltam híve a gyorstalpalóknak, valahogy érződik rajta, hogy csak a pénzem kell.
Ez esetben is nyilván a pénz a mozgatórugó,hiszen mindenkinek meg kell élni valamiből.

De mindig volt valami, ami zavart ezekkel a rajzokkal kapcsolatban. Mégpedig az, hogy ugyan valóban sokat fejlődtek a résztvevők, és egészen felismerhető rajzokat sikerült alkotniuk a tanfolyam végén, de mégiscsak ..hogy is mondjam? Nem voltak jók.
Miután én ugye nem jártam végig a 3 napos képzést, így nem tudom, konkrétan milyen technikával dolgoznak, így nem is mennék bele ennek firtatásába.
De a minap épp a reklám alatti kommentek olvasása közben úgy éreztem, ehhez én is hozzá akarok szólni. Egészen ezidáig csak istenítéseket olvastam, de most jött pár olyan komment, ami a szívemből szólt. A másolást kifogásolták. Igen, az, hogy le tudunk másolni egy fotóról valamit, még ha az oly nehéz is, mint egy portré, attól még nem tanultunk meg rajzolni. De nem ám!
Attól megtanultunk 3 nap alatt másolni. És tuti, hogy a család összecsapja mind a száz kezét, és elismerően mosolyog, vastag képkeretbe rakják a rajzot, és olykor megcsodálják.
Persze ezzel sincs baj, mert minden fejlődés dicséretes és  elismerésre méltó.
És talán tényleg nem is a végeredmény fontos, hanem az út, amelyet közben végigjártunk.
Hogy közben mosolyogtunk, emberek között voltunk, átéltünk egy kellemes közösségi élményt, és a tudásunk is gyarapodott. Bár én a tudást inkább abban mérném, hogy az alkotás folyamata közben mennyire éltük meg önmagunkat?

Én amikor rajzolok, a legtöbbször izgatott vagyok. Nem mindig. Naná, hogy nem mindig.
Pl a kötelező és a határidő fogalma jócskán el tud venni a művészi pillanatok értékéből.
Sokszor a végeredményből is. Mindenkinek vannak zsengéi,rossz napjai, és azt hiszem, a legtöbb alkotó munkában elmondható, hogy ha jó ideje csináljuk már, akkor tudjuk, ez már épp csak súrolja az elmegy kategóriát. De amikor valóban igazán jó készül, azt mindig érezzük. Máshogy dobog a szívünk. És ez az eltűnik tér és idő közhely is igaz. Akár a szerelemben.
És amikor kész van, akkor tudjuk, hogy ez így most jó, ez tetszeni fog, ezért megérte ott görnyedni az asztal fölött hosszú órákat.

Szóval ha ezt a fajta izgatottságot élik át a tanfolyam résztvevői, akkor azt mondom, ámen, menjetek, sokasodjatok, tegyétek, csináljátok, mert ez jó vala!:)
Csak azt ne gondoljátok, hogy 3 nap alatt megtanultok rajzolni! Mert ez nem így megy.
Volt sok komment, melyek szerint a "művészek", akik hagyományos módon (értsd, évek alatt) tanultak meg rajzolni, azok vaskalaposak, és hogy fel kell fogni, vannak más utak is.
Nincsenek.
Nem azt mondom, hogy küzdeni kell (bár ebben az országban mindenért, és egyre inkább).
Azt mondom, hogy annyira sok rétege van ennek a szakmának is, hogy kellenek azok a munkás évek, amelyek végül kiforrják az egyéniséget, a stílust.
Perzse ha zseni vagy, akkor így születsz, de én most rólunk, átlagemberekről beszélek.
A rajzok esetében is fontos legalább alapszinten megérteni, miről is szól az egész? Hogyan épül fel, milyen a szerkezete? Nem a bonyolultság a fontos, hanem hogy minden a helyén legyen.
Anno az én rajztanárom mondta, hogy legyen csontozata.
És azokban a portrékban, amiket láttam, épp ez hiányzott. A csontozat.
Ott van a szem, az orr és a száj, majdnem jó helyen. Majdnem jó szögben. Majdnem jó árnyékolással. De látszik rajta, hogy az egész kép nem egészben lett készítve. Nincs vázlat, nincs alap.
Olyan könnyűszerkezetes. Megáll a lábán, de ha jön egy szél, és lekapja a huzatot, kiderül, hogy nincs alatta semmi.
Én ezt érzem.
És ezt le akartam írni.
Nem tudom miért.

De kikívánkozott.

Erdei divat

És íme eljövé a betegségnek az ő ideje.
Azt már megfigyeltem, hogy minden nagy munka közepette sikerül meg-fel-és össze-vissza fáznom, ezt most sem úszom meg,, úgy tűnik.

Miközben zsebkendők borítják testemet, próbálok mégis agyban (és ágyban) medvék és rókák közt lenni.
Nem igazán segít a téma sem, havas tájon brummogi. Hát köszi.:)
Az a gond az ilyen helyzetekkel, hogy az ember csak félig-meddig van jelen, de ez persze simán betudható az orrcsepp tudatmódosító hatásának.
Nem hiszitek, mennyi agysejtem elpusztul, mire kitalálom, hogy a malacka legyen hátulról vagy a ferde fülű nyulaság? Még szerencse, hogy én döntöm el, kinek milyen kerek a feneke.:)

Igazából egy natúr meseolvasó nem láthatja át azt a kardinális kérdéskört, mely az illusztrátor fejében jár mókuskereket. (Csodaszép mondatokra képes a Novorin)
Mert adott a szituáció, hogy állatok a réten. Egyszer, oké. Aztán sokszor. És legyen fa meg virág, meg sok kis cuki állat. Legyenek felöltözve, mert egy helyen  felbukkan egy nadrág a szövegben. Egy zsebes nadrág. És ha az egyiknek van, akkor a másiknak is legyen. Mert a gyerek az kiszúrja.

- Anya, a maci miért van mellényben, a nyuszi meg miért nem? Akkor ő most megfázik?
- Nem fázik. A nyúlnak van bundája.
- De a macinak is van, és neki mégis van nadrágja.
- ...Leckéd készen van?

Hát ezt a párbeszédet nem szeretném előidézni, így minden állatka kap valami hacukát. Nem vagyok egy Lakatos Márk, (nála legalább meleg van, de sicc)..de jó érzés, hogy az erdei divatot én teremtem. Már volt értelme megszületnem:)

Tulajdonképpen hálás feladat ez, még akkor is, ha anno belekötöttek az overallos nyulaimba, pedig már Micimackó is pólóban falta a mézet.
Azt szerencsére már megtanultam rajzfilmezésnél, hogy egy bagoly simán tud írni egy könyvbe, de a gondom most az, hogy lehet-e balkezes?
Balszárnyas?
Nem tudom.

(Mérnemahuffnágelpistihezmentem?)

fejben

Nem tudtam semmit az elején, csak azt, hogy sárgát akarok, meg zöldet, és tiszta kéket. Talán az égnek.
Kettős kontúrokat, melyek konkrétan lezárják a formákat, nem engedik elszaladni a színeket, vegyülni, mocskossá válni. Áttetsző frissességet akartam. Mint valami álomképben, ahol olyan intenzíven éled meg az érzéseket, hogy szinte beleszakad a szíved.
Már nem akartam kedveset, cukormázas bűvöletet, mindenki által szeretettet. Csak azt akartam, hogy szülessen meg ez a légiesen könnyű érzés bennem.
Újra ártatlan akartam lenni, akár egy gyermek éneke, és a képtől reméltem a feloldozást, önmagam megbocsájtását.
Vizet akartam, és tükörképet, töretlen felszínt, szélcsendet, nyugalmat, amiben mégis szakadatlanul él a vibrálás. Élni akartam, de már nem itt, ahol fizikailag vagyok, hanem abban a képben, amit megteremtettem. Mert oda nem engedtem be semmiféle árnyat, se rossz szándékot, semmit, ami lebetonozza a szabadságot.
És idáig vártam, hogy megszülessen, de már fejben elkészült, tehát létezik.

emberek

Kétféle ember van.

A többiek és én.

És ez mindenkire igaz.

invázió

Most komolyan.
A szúnyogok miből vannak? Gumiból?
Lecsapod őket, erre vígan továbbrepülnek.
Miféle génmanipulált, kaucsukittas, hibrid egyedek teremnek errefelé?


Oké, szúnyognak nem szúnyog, de mivel viszonylag ritkán rajzolok magamtól rovarokat, ezért ennyit tehetek ízeltlábú ügyben:)