Azt a fahéjasát neki:)

Jól van, oké, kellene már egy normális poszt.
Nem ígérem, de megpróbálkozom vele.


Gondolom, sokatoknak, akik "követitek" a dolgaimat, már ismerős a Fahéjas kert, pedig még meg sem jelent maga a könyv.
Most egy kicsit beviszlek titeket a személyes kulisszáim mögé (a meglepetés erejével hat rám a  felismerés, hogy olyanom is van:)

Azt már mindenki tudja, hogy a mesét Sopotnik Zoltán írta, és a könyv a Kolibri kiadó gondozásában jelenik meg a könyvhétre.
Néhány hónappal ezelőtt kerestek meg a Kolibritől, hogy vállalnék-e illusztrációt a meséhez?
Azt hiszem, ez ebben az esetben nem is volt kérdés. Naná, hogy!
Pedig akkor még azt sem tudtam, hogy írónk voltaképpen már híres, és akár utána is lehet keresni a google-ban, és akár még találni is lehet róla pár dolgot. :)
És még úgy sem volt kérdés, hogy kiderült, egy picit más megközelítésben kell a rajzokat készítenem.
Egészen ezidáig úgymond a klasszikus vonalon haladtam, miközben azon paráztam folyamatosan, hogy nem lesz-e túl giccses, cukimuki, színes vagy ódivatú a mai ízlésvilághoz?
Közben persze látom, hogy  szeretitek ezt a stílust, de én mégis örültem, hogy teremthetek egy kicsit groteszkebb világot. Nem mondanám egyszerűbbnek, mert miután kiderült,hogy két színt használhatok, így már jobban oda kellett figyelnem a formákra. És meg kell mondjam, külön élveztem mégis a munkát, mert a két szín behatároltságán kívül viszont abszolút szabadságot kaptam, téphettem, vághattam, szabhattam, ragaszthattam.

Estére általában olyan volt  a kezem a tustól, akár egy krumpliföldön kapáló asszonykának, az összhatásra még rásegített az az 5-6 kiló ragasztócafatka, ami az ujjaimról lógott, olyan kis ufószerű nyúlványaim lettek. Többnyire körömkefével és dörzsikével mostam kezet, szerintem egy kis időre az ujjlenyomatom is megszűnt létezni ebben az univerzumban.
Jelentem mára már helyrejött, de miután ismét erősen dolgozom valamin, most ceruzamaszatos vagyok mindenhol, de hát nem is rendes rajzoló az, akinek nem radírmorzsás a mellye:)
Na de vissza a kertbe, abba a jó kis fahéjasba.

Megkaptam a szöveget, és nem is tudom, először próbáltam értelmezni az olvasottakat, hiszen bevallom, nem ehhez voltam eddig szokva. Emlékszem, ültem a gép előtt,és azon tűnődtem, vajon hogy fogom kimagyarázni, hogy nem fogom tudni megcsinálni, amire első lelkesedésemben rábólintottam.
Aztán leültem, és elolvastam másodszor is a szöveget, akkor már kezdett valami mozgolódni bennem.
Biztosan mindenki ismeri azt a gyomortáji mocort, aminek érkezése valami újról suttog, és tudja, hogy ez most bizony eddig nem ismert ösvényekre fogja vezetni.
És egyszer csak azon kaptam magam, hogy a kert végérvényesen beszippantott engem.

Jöttek a  vázlatok szép sorban. Először gépen próbálkoztam, mert az első, terméketlen napokban túl hamar lett tele a kuka mindenféle haszontalan vonalakkal, és a kukásautó hetente csak egyszer jár, és különben is védjük a fákat.

De végül mégis maradtak a gyors, papírra vetett vázlatok.
Itt is, mint minden könyvben voltak önmaguktól megszülető rajzok, és voltak nehezebben alakulók, amelyeket sok vajúdás és vagonnyi kávé előzött meg.
Igazából nem tudom, mitől függ, hogy melyik rajz miért pont úgy születik meg, olykor van ihletés, olykor nincs. Viszont határidő van, rohanás van, és csak még ide is kellene valami, és ezt a kis teret is dobjuk már fel némi grafikával.
Jaj, el ne felejtsem itt megemlíteni Maros Kriszta nevét, remélem, nem bánja, ha kérdezés nélkül is bevettem az irományomba. De talán mégsem bánja, hiszen csakis és kizárólag jót tudok róla elmondani. A tördelést, tipográfiát ő csinálta, és hát ami melója ezzel volt, azt senki nem kérné a mikulástól ajándékba:) Viszont  minden szakmaiságát- profiságát belerakva alkotott egy nagyot, ha kellett, sokadszorra is újraszerkesztette, amit kértünk tőle. Örülök, hogy az ő kezébe került ez a folyamat, köszi Kriszti:)

(Viszont arra is rájöttem, hogy én is akarok majd tördelni, és itt kezdtem sajnálni, hogy anno nem végeztem el a tipográfus sulit, amibe belekezdtem. Tipikus)

A Fahéjas kert szerintem nem is feltétlen csak gyerekeknek szól, vagy hát nem is tudom, olyan régen voltam már kisgyerek. Mindenképpen kell hozzá érzékenység, nyitottság, (szerintem) értelem is, mert ez a mese különleges. Egyszerre könnyed, ugyanakkor vannak benne elszórva olyan mondatok, amelyek csakis egészen mélyről érkezhettek, és amelyek mögött egész kis világok állnak. Persze az sem baj, ha ezt nem vesszük elsőre észre. Mint egy jó zene, amit többször kell meghallgatni, hogy felfedezd benne az apró, elrejtett részleteket, egy kis szólamot a nagy hangok mögött.
A végén érdekes mód már nem is gondolkodtam azon, hogy jók lesznek-e a rajzok a szöveghez?
Inkább tudtam, hogy igen.
Nyilván lesznek sokan, akik majd fanyalognak, és húzzák az orrukat, de itt megint csak azt tudom mondani, ami mindenre igaz ebben a világban.
Nem lehet mindig, mindenki ízlésének megfelelni. Ebben a könyvben minden alkotó, beleértve itt a kiadót is, a maximális tudását belerakta, még akkor is, ha a végén rohanni kellett, vagy esetemben éjszakázni, 14 órázni, ragasztóvakolatot súrolni a kezeimről, ruháimról, asztalról, kutyákról:)
 Azt hiszem, ennél többet senki nem várhat egy alkotástól.

Ja igen, és szerencsére voltak a mesében kutyák is. No, nem olyan sok, mint macska, de a folytatásban (ha lesz), ráveszem Zolit, hogy írjon bele több ebet, ha jót akar:)

vicc volt:)



(vagy mégsem:)

hátha így...

No, Zsanett jelezte felém, hogy nem működik a Fb-on az általam megosztott link.
Nem igazán értem, mi lehet a gond, de hátha így sikerül elolvasni a bejegyzést.
Érdemes, mert okos gondolatok vannak benne.

Ezen a linken található az eredeti bejegyzés:
http://muranomanufaktura.blog.hu/2010/09/24/az_olcsosag_ara_1#comments

"Az olcsóság ára

2010.09.24. 12:07 Körticsek

Már régóta érik bennem ez a gondolat, de a Meskán tett mai látogatásom megadta az utolsó lökést ehhez a poszthoz. Kényes a téma, viszont annál több készítőt érint, és ezt első kézből tudom, hiszen néhányukkal beszélgettem is erről, sőt különböző fórumokban is tárgyalták már. Meglehetősen sokan panaszkodnak a Meskára, amellyel lehet vitatkozni, és én személy szerint meg is teszem most az elején, csak a tisztánlátás érdekében. Nem az oldal tehet ugyanis arról, hogy az ott regisztráltak milyen üzleti érdekeket képviselnek, vagy nem képviselnek, illetve hogy milyen magatartást tanúsítanak. Lehet szabályozni, vagy túlszabályozni, de egy bizonyos ponton túl - segítség nélkül - egyszerűen követhetetlen a rengeteg új bolt, bár érdemes hozzátenni, hogy azért működik pár hasonló oldal a világban, ahol a felhasználók és az üzemeltetők együtt oldják meg a szabályok betartását. De nem ez a fő témája ennek a bejegyzésnek, és még véletlenül sem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy én is a Meskát okolom. Főleg azért nem, mert amiről most írok, arról ők végképp nem tehetnek.
A következők miatt szalad ki most belőlem ez a néhány, keresetlen sor. Nézegettem ugyanis a kínálatot és szembetalálkoztam néhány, mostanában az üvegesek által nagyon kedveltté vált pötty fülbevalóval. Legyen most ez a példa, de szinte bármilyen más tárgyat is említhetnék. A népszerűséghez egy szavam sem lehet, ám a megtalált konkrét ékszer ára olyan rettentően alacsony, amely felvet pár kérdést. Tovább böngészve az adott bolt kínálatát, hasonló színvonalú ékszereket találtam, ám ami a nagyobb baj, hogy hasonló volt az árszínvonal is. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy kinéztem magamnak valakit, akit - ha már manapság ez olyan nagy divat -, kritizálni és szidni lehet, nem erről van szó. Több boltban is tapasztaltam ezt a jelenséget, függetlenül attól, hogy üveget, fűzött gyöngyöt, vagy bármi mást készít.

Azt hiszem, nem árulok el nagy újdonságot azzal, ha elmondom, hogy nem vagyok végzett marketingszakember, viszont tanultam marketinget és folyamatosan tanulom. Ami viszont elsőre is látszik az ennyire alulárazott termékekkel kapcsolatban, az az átgondolatlanság, a rövidlátás, és a - mondjuk ki - ostobaság. Nem kell ugyanis diploma ahhoz, hogy az ember leüljön egy darab üres papír, na jó, az Excel elé, és elkezdjen számolni. Anyagár, alkatrészek ára, beszerzési költségek, segédanyagok költségei (gyk.: ragasztó, izoláló anyag, üvegtisztító, stb…), rezsi költségek (gépek és szerszámok fogyasztása, áram, fűtés, világítás), amortizációs költségek, szerszámok árai (az üveghez például igen drága gyémánt csiszolófejeket és lapokat kell használni, de említhetném az ecseteket, filctollakat, a ceruzákat, amivel a vázlatokat rajzolom, a papírt, amire rajzolok), munkadíj - igen, munkadíj, a ráfordított idő, energia, a megmunkálás bonyolultsága szerint.
Nem mindegy például, hogy az adott üvegdarabot kivágás és megolvasztás után még újra meg kell csiszolni, akár kétféle csiszolóval, majd utána újra visszarakni a kemencébe és újraolvasztani. Ez mind rengeteg idő, energia, pénz, és egészen biztosan kihagytam valamit a felsorolásból. Amit viszont nem lehet forintosítani, az a művészeti érték, bár ha maradunk a pötty fülbevalónál, akkor ettől - és még egy pár esetben - azt hiszem, eltekinthetünk. Bár egészen véletlenül a munkadíjnak ezt is tartalmaznia kell, hiszen míg pötty fülbevalókat reszelek, más, nagyobb eszmei értékű ékszert nem tudok előállítani.
Miután sikerült minden kézzel fogható és nehezebben megfogható tényezőt összeadni, jöhet az árrés, amely nem csupán a mocskos haszonszerzés eszköze, hanem a fenntarthatóságé is. Itt most nem a természetvédelemre gondolok, hanem arra, hogy ha valaki csupán az eddig felsorolt tényezőket összeadva próbálja kitalálni, hogy mennyiért árulja az adott ékszert, akkor egy idő után azzal szembesül majd, hogy valahogy nincs pénze anyagra, segédanyagra, sőt általában egyszerűen elfogyott a pénze. Elfogadom, hogy rengetegen csupán hobbiból készítenek ékszert, vagy, hogy általánosabban fogalmazzak, sokaknak hobbi az alkotás. Viszont ha már nem tudnak otthon mozdulni a rengeteg elkészített holmitól, valamint nem csupán a közeli, de már a távoli rokon is az összes ajándékozásra ürügyet szolgáltató ünnepre is sajátkészítésű portékát kapott, akkor felmerül az eladás gondolata. Innentől kezdve viszont már nem beszélhetünk hobbiról, még akkor sem, ha nem a haszonszerzés a fő motiváció. Itt merül fel egyébként az egyik legfontosabb tényezője az árképzésnek, és ez az adótartalom. Az általános forgalmi adóról beszélek, és mondhatjátok, hogy semmi közöm más áfájához (egyébként van, de ez már kőkemény demagógia), viszont akárhogy számolok, sok esetben vagy az áfa, vagy az árrés, vagy egyik sem fér bele a megjelölt eladási árba. Ez egyébként elég komoly következményeket von maga után, és nemcsak arra gondolok, hogy jön az APEH és egy kicsit átcsoportosítja az ember bevételét, hanem arra is, hogy a szembetűnően alacsony árakkal manőverezők saját magukkal és az összes többi kézművessel is kiszúrnak.
Magukkal akkor, amikor egyszer csak összeomlik a rendszer - bár nyilván azért nem veszik ezt észre, mert külső forrásból tolják bele a pénzt, mert hiszen nekik ez hobbi -, vagy egyszerűen csak elmúlik a fellángolás és más hobbi után néznek, maguk után hagyva a romokat... Másokkal pedig azért, mert egy pillanat alatt eladhatatlanná teszik a portékáikat. Bizonyos keretek között működik a vásárlói bizalomra épülő eladás, vagyis mondhatom, hogy ha tetszik a portékám, akkor úgyis tőlem fognak vásárolni. Vagy azt is mondhatom, hogy ha kifejezetten tőlem akarnak vásárolni, akkor nem fogok vevőt veszíteni. Ám a példánál maradva a pötty fülbevalók, valljuk be, nehezen minősíthetőek ilyen terméknek és a vevők főleg mostanában igencsak árérzékenyek. Most hallom, ahogy azt mondjátok, hogy akkor készíts olyat, ami igazán egyedi. Készítek, több ilyen termékem is van, de őszintén szólva, egyre kevesebb kedvem van már feltölteni őket a Meskára, részben ezen okokból.
Van egy harmadik vonzata egyébként a hanyag és figyelmetlen árképzésnek, ez a presztízs csökkenése, amely szerintem hatalmas probléma. Itthon sajnos alig tisztelik, és még kevésbé ismerik az üveget. Lehet kutakodni a történelemben, hogy miért van ez így, fel lehet sorolni az összes bezárt üveggyár nevét, lehet okként említeni, hogy például divat szempontjából mennyire idejétmúlt, szakmai szempontból pedig nem egy fúvott és félmély csiszolatokkal díszített, savazott ólomkristály váza. Ha most felnéztek a polcra, vagy a nagyszüleiteknél a szekrény tetejére, egészen biztosan áll ott ilyen üvegtárgy, vagy pohárkészlet, várva szomorú sorsát. Jobb esetben ez csak egy kartondobozt jelent a pincében, vagy a padláson, rosszabb esetben a kukát. Csak egészen kevesen tudják, hogy egykor ezek művészeti és használati szempontból is nagy megbecsülésnek örvendtek, és így ha a mai kor ízlésének már csak igen szűk szegmensben felelnek is meg, de vitathatatlanul az üvegtörténelem részét képezik. Régen ezeket a tárgyakat vették elő a vasárnapi ebédhez, vagy a család számára fontos ünnepeken, amikor nemcsak a lelkünk és testünk, de környezetünk, vele együtt pedig az asztal is ünneplőbe öltözött. Ezekkel a tárgyakkal szemben a vásárlók értékrendjében és kredencében ma alig állnak igazi művészeti értéket képviselő, használati tárgyak.
Szándékosan nem sorolok fel mai magyar üvegművészeket, pedig akad azért közöttük nem is egy, aki gyönyörű, ötletes, jól használható, modern vagy hagyománykövető üvegeket készít. És alig tudja eladni. Pontosan azért, mert manapság az eldobható, könnyen helyettesíthető, olcsó tucatáru a menő, ami ha összetörik, könnyen pótolható. És pontosan ezek azok a tényezők, amelyek az általános megítélés alapján értéktelenné teszik az egyedi, fúvott, vagy akár kemencében készített üvegtárgyakat, pontosan ezek a kategóriájukban olcsó, eldobható üvegek azok, amelyek befogják az emberek szemét, amelyektől nem látszódnak a valóban ünnepi asztalra, vagy akár a hétköznapi asztalra való, igazi üvegek. Emiatt nem készülhetnek igazán modern, a mai ízlésnek is megfelelő darabok. Nemcsak a formatervről, az elkészítés módjáról is beszélek. Elég közelebbről megnézni egy kézzel készített tárgyat, máris látszik a különbség. Pedig, ha tudnák, hogy a fúvott üvegek nem törnek el az első egymáshoz koccanástól, és utánozhatatlan esztétikai, használati élményt nyújtanak. De talán ez is probléma manapság, hiszen senki nem akar évekig ugyanabból a pohárból inni. Vajon miért nem?

Itt szeretném, mintegy példaként elmesélni azt a párbeszédet, amely üvegfúvó mesterem, James Carcass és köztem zajlott le pár hete, amikor elhívott segédnek. Kis poharakat készítettünk, és bár minden darab méretét még a hőkezelő kemencébe rakás előtt leellenőrizte, mégsem született két tökéletesen egyforma méretű és formájú pohár. A sokadiknál eszembe jutottak saját tapasztalataim és megemlítettem, hogy ha nem tökéletesen szimmetrikusak, vagy egyformák az üvegeim, akkor szinte eladhatatlanok. James is szembesült már a jelenséggel itthon, és szomorúan azt válaszolta, hogy Angliában pont fordítva van, ha túl egyformák mondjuk egy pohárkészlet darabjai, akkor már bizalmatlanul méregetik, hogy nem valami kínai sorozatgyártott készletet akarnak-e rájuk sózni.

Véleményem szerint pontosan ezt a jelenséget erősítik az eldobhatóságot, a helyettesíthetőséget sugalló árú portékák, amelyekből látszik, hogy a készítőjének valójában semmi köze a szakmához, nincs elhivatottsága, nincsenek tervei, céltalanul alkot, nem épít, mert nincs mire építenie, vagy nem is akar építeni akár márkanevet, akár presztízst, életutat. Nekik nem az üveg, mint szakma, mint művészet, mint használható művészet számít, hanem csak az, hogy merő önzésből létrehozzanak valamit, ami addig a pontig számít, míg fel nem töltik, eladhatóvá nem teszik. Mindegy, hogy a motiváció az, hogy olcsó legyen, és sokat eladjanak belőle, vagy egyszerűen csak tudatlanságból árazzák alul - így leminősítve egyébként saját munkájukat -, a valóban elhivatottak, az önállóan alkotó, a saját magukból, a tehetségükből, a fantáziájukból, a szakmai tudásukból, határozott céllal alkotók pedig szenvednek egy darabig, aztán ellehetetlenülnek. Pedig egy-két kivételtől eltekintve, az általam ismert, elhivatott üvegesek sem az extraprofitra hajtanak, csupán szeretnének fennmaradni, üvegesként, alkotóként, amelyhez rákényszerülnek az eladásra.
Létezik egy nagyon szűk réteg, amely értékeli az egyediséget, a kézműves alkotásokat, ezen belül pedig van egy még szűkebb réteg, amelynek tagjai hajlandóak és meg is tudják fizetni az ilyen alkotásokat. Engem végtelenül elszomorít, hogy azok, akik szemmel láthatóan átgondolatlan áron töltenek fel egy alkotást, nem képesek felfogni - hiszen bele sem gondolnak -, hogy saját portékájukkal akaratlanul is részesei „a szakmának”, amelyért, valamint az írott és íratlan üzleti szabályok betartásáért ugyanúgy felelősséggel tartoznak, mint azok, akik érzik ezt a felelősséget és eszerint viselkednek, alkotnak."

Egyszer volt egy vizimalom

Néhány kép a könyvből:

(egyszer volt egy barátság)

giccses?

Azon tűnődöm, hogy  a mai trend szerint az én munkáim nyilvánvalóan giccsesnek számítanak. Főként a régebbiek.
És azon is tűnődöm, hogy ez mennyire érdekel engem?
Lássuk be, a mai trend igazából nem eladható még itt Magyarországon.
Mármint ami kint divatos, az nem feltétlenül kelendő itt nálunk.
A kispénzű vásárló olyan könyvet szeretne kapni a szerény megtakarításáért, amiben sok a szöveg, kevesebb a kép. Miért is? Mert egyszerűbb olvasni, mint új mesét kitalálni. Ez végül is nem akkora baj szerintem, nem mindenki született írói vénával, a szürke, hétköznapi  rohanás pedig kiszívja estére a kreativitást a szülőkből.

                                                    Éjféli angyal (ceruza rajz- eladó)

A helyzet az, hogy mindenki azt csinálja, amit tud, amihez ért, és teszi ezt éppen akkor és úgy, ahogy az az adott percben tőle telik. Jó esetben figyeli a reakciókat, és a külvilág hatására fejlődni kezd, idomul. Még jobb esetben nem csak a külvilág hatásait figyeli, hanem saját maga változásait is.
Mert az ember soha nem marad ugyanott, még akkor sem, ha az ellenkezőt gondolja is önmagáról.

Én is elkezdtem egyszer, valahol, azóta sok víz lefolyt a Dunán, és én is változtam, a rajzaim is.
Ahogy tisztul az ember jelleme idősebb korára, úgy próbálom én is letisztítani a sallangot a figurákról. Nehéz feladat ez egy olyan elme számára, aki folyton bonyolítja a dolgokat.
De közben meg észre kell venni azt, hogy mi a  fontos, és mi nem.
A gyereknek a figura a fontos, a szakmának a technika. Vajon kinek az igénye lesz fontosabb a számomra?
Vajon meg tudom-e találni az arany középutat a szakmaiság és a kereslet között?
Higgyétek el, nem könnyű ezeken a vizeken lavírozni, ezért is döntöttem úgy végül, hogy nem foglalkozom azzal, ha giccsesnek titulálják egy-egy rajzomat, mert én akkor azokban a percekben órákban épp arra voltam képes, vagy épp én is giccses voltam, nem fontos.
Az is egy lépés volt előre, amit meg kell becsülni.
Mint ahogy a gyengébben sikerült rajzokat is, mert azokhoz mérve látom csak a fejlődést saját magamon.
Úgyhogy csinálom továbbra is, amihez értek, vagy legalábbis ezt gondolom róla.
A többi nem fontos, sznob vitákba pedig úgysem fogok belemenni.

A béka és a tudás (akvarell- eladó)

elfogytak

Az új könyv, a még titokos:)

Végre sikeresen befejeztem a legújabb könyv rajzait, amiről még nem szabad beszélnem, illetve nem tudom:) A lényeg, hogy hamarosan találkozhattok majd vele, elvileg a könyvhéten már kint lesz.
Egy teljesen új stílus tőlem, a figurák azért szerintem még mindig engem tükröznek.
Egy oltári jó, de nehéz, tartalmas, egyben szórakoztató és elgondolkodtató szöveg egy komoly, elismert írótól, egy saját külön kis világ. Jujj, de várom már a végeredményt:)

méricske de okosan:)

Ma  a kezembe került egy feng shui mérce, és ha már így alakult, gondoltam, lemérem a főbb bútorokat, amelyek nap, mint nap körülvesznek.

Nem tudom, ki mennyire járatos a feng shuiban,  inkább idézek a könyvből, úgy egyszerűbb:

" A Feng Shui filozófiája szerint a méreteknek is nagy jelentősége van egy harmonikus, energiával töltött tér kialakításában.
Egy császári ács kísérletezett a méretekkel még az időszámításunk előtt, és sikerült egy olyan méretet találnia, amely még a Föld kerületével is összefüggésben  van. A méreteket felosztották szerencsés és szerencsétlen részekre."

Na szóval ez egy kicsit nekem általános, és furán tudománytalannak tűnik, nyilván mert csak pár mondatba próbálták sűríteni a lényeget az olyan halandóknak, mint amilyen én magam is vagyok.
A cél az lenne, hogy a nyugati gondolkodáshoz szokott embertársaimnak se legyen kínai az egész folyamat, ha lehetek ennyire stílszerű:)

Igazából hiszem is, meg nem is ezt az egészet, de úgy gondolom, az élet van annyira bonyolult és összetett, hogy egy mandarin kacsapár viszonylag kevés legyen kapcsolati kérdések megoldására.. Még akkor is, ha egy nagyon segítőkész, csível erősen átitatott mandarin kacsapárról beszélünk is.
Egy nevető Buddha szobor sem tud csodát tenni évtizedek óta zajló családi drámákkal, de úgy hiszem, ártani sem árthat, tán megér egy heti portörlést.:)

Ott tartottam, hogy kezemben a centiméter, és akkor mérjünk.
Rossz hírem van a 140 cm széles ágyban sokat tartózkodó egyéneknek, ugyanis, pontosan a betegség és a balszerencse határán evickélnek. Az enyém kicsit nagyobb, így pont megúszom a betegséget egy kis balszerencsével.

Megmértem a rajzasztalomat is.
119 cm széles. Veszekedés. Lassan kezd minden összeállni.
Pláne, ha az 75 cm-es  magasságot nézzük, ami épphogy csak milliméterekkel kerüli el a katasztrófát, hogy a veszekedés hatósugarába érjen.
Ezen az asztalon csak veszekedni lehet. :)

A könyvespolcom sajnálatos módon ismét csak a betegséget választotta méretéül.
Azt hiszem, innen szép nyerni:)

(Csak a felnőtt lakosoknak jegyzem meg, hogy 16 cm-től 21-ig bőség, 21-27-ig hatalom.
Ez az ács tudhatott valamit. Talán mégis hinnem kellene ebben a tudományban?:)

meghalt a rendszerem

Két napja nem működik a Facebook illusztrációs oldalam.
Igaz, a személyes  sem muzsikál rendesen.
Bele tud abba piszkálni kívülről valaki?
Vagy én vagyok ekkora balfék, hogy még ezt is elrontom?
 (Hiába, aki Bridgetnek született ugye.)

Nagyszerű lenne újra felépíteni az egészet.
 De talán már nem is erre van szükségem.