Az írókról sokszor azt gondolják, mindig szomorúak.
Folyton marcangolják magukat.
Magányosan isszák a kávét a helyi bisztróban,
Ahol már törzsvendégek.
Olykor megetetik a csapos kutyáját otthonról hozott pogácsákkal.
Aztán hazamennek semmit se csinálni.
Kapcsolataik halálra vannak ítélve, mert folyton kételkednek.
Önmagukban, a másikban, az egész világban, még a csapos kutyájában is.
Máshogy zörögnek a kerekek az agyban, az már biztos.
Néha úgy kapja el őket az áradat, hogy nem látnak el a szomszéd szobáig,
Nem látják a fél pár papucsot a lábon,
A kávé forró zúzását combtájékon,
Csak rohannak papír elé, gép elé, mindegy, csak ne tűnjön el megint a szó,
ahogy a múltkoriban is.
Mert ezt nem hozza semmi vissza.
Az elszállt gondolat csak egy árny, füstköd a valóságban.
Homályos szarkazmus Isten felől.
Nem nagy dolgok ezek, de ki tudja,
Egy sor mely az életről szól, elébe vághat a halálnak.
De mit tudom én, hiszen író sem vagyok.
Csak valahogy így képzelem.
