jobb agyféltekémmel

Olyan régen írtam ide, hogy komolyan mondom, nem emlékeztem a jelszóra.
Persze, mint látható, végül összehoztam a projektet.

Hogy miről is akarok ma írni?

Hm...
Előre bocsájtom, hogy közel sem okoskodni akarok, csupán saját személyes véleményem írom a témában. Igazából létjogosultságom se lenne rá, hiszen nekem nincs is papírom arról, amit csinálok (nyilván ezért sem vagyok a krémben, de ez már nem nagyon izgat, csinálom, amit tudok, máshoz nem értek, így vagy úgy, de mindig van rá vevő), de úgy gondolom, véleményem azért lehet, mint akárki másnak. Miután nem annyira reklámozom ezt a blogot, azt hiszem, nagy behatással nem leszek a közvéleményre sem.)
Na de miről is beszélek?

Már többször is szemembe ötlött a jobb agyféltekés rajzolás- tanfolyam reklámja.
Olyanokat is ismerek, akik elmentek rá, megcsinálták. Mind úgy gondolja, hogy a tanfolyam igenis jót tett neki, de nemcsak rajzi, hanem valahol, spirituális szinten is.
Én ezt nem kétlem. Rajzokat is mellékelnek a hirdetésekhez, ahol egyértelműen látható a különbség az első rajz, és a 3. nap elkészült rajzok között.
Mondhatni ég és föld. Ezt is el kell ismerni.
Engem is hívtak már, hogy ugyan látogassak el egy hasonló kurzusra. (jelzésértékű?:))
Belátom, nagyon sok tanulnivalóm van még  a szakmában, de ha lehet, mégsem ezt az utat választanám.
Sosem voltam híve a gyorstalpalóknak, valahogy érződik rajta, hogy csak a pénzem kell.
Ez esetben is nyilván a pénz a mozgatórugó,hiszen mindenkinek meg kell élni valamiből.

De mindig volt valami, ami zavart ezekkel a rajzokkal kapcsolatban. Mégpedig az, hogy ugyan valóban sokat fejlődtek a résztvevők, és egészen felismerhető rajzokat sikerült alkotniuk a tanfolyam végén, de mégiscsak ..hogy is mondjam? Nem voltak jók.
Miután én ugye nem jártam végig a 3 napos képzést, így nem tudom, konkrétan milyen technikával dolgoznak, így nem is mennék bele ennek firtatásába.
De a minap épp a reklám alatti kommentek olvasása közben úgy éreztem, ehhez én is hozzá akarok szólni. Egészen ezidáig csak istenítéseket olvastam, de most jött pár olyan komment, ami a szívemből szólt. A másolást kifogásolták. Igen, az, hogy le tudunk másolni egy fotóról valamit, még ha az oly nehéz is, mint egy portré, attól még nem tanultunk meg rajzolni. De nem ám!
Attól megtanultunk 3 nap alatt másolni. És tuti, hogy a család összecsapja mind a száz kezét, és elismerően mosolyog, vastag képkeretbe rakják a rajzot, és olykor megcsodálják.
Persze ezzel sincs baj, mert minden fejlődés dicséretes és  elismerésre méltó.
És talán tényleg nem is a végeredmény fontos, hanem az út, amelyet közben végigjártunk.
Hogy közben mosolyogtunk, emberek között voltunk, átéltünk egy kellemes közösségi élményt, és a tudásunk is gyarapodott. Bár én a tudást inkább abban mérném, hogy az alkotás folyamata közben mennyire éltük meg önmagunkat?

Én amikor rajzolok, a legtöbbször izgatott vagyok. Nem mindig. Naná, hogy nem mindig.
Pl a kötelező és a határidő fogalma jócskán el tud venni a művészi pillanatok értékéből.
Sokszor a végeredményből is. Mindenkinek vannak zsengéi,rossz napjai, és azt hiszem, a legtöbb alkotó munkában elmondható, hogy ha jó ideje csináljuk már, akkor tudjuk, ez már épp csak súrolja az elmegy kategóriát. De amikor valóban igazán jó készül, azt mindig érezzük. Máshogy dobog a szívünk. És ez az eltűnik tér és idő közhely is igaz. Akár a szerelemben.
És amikor kész van, akkor tudjuk, hogy ez így most jó, ez tetszeni fog, ezért megérte ott görnyedni az asztal fölött hosszú órákat.

Szóval ha ezt a fajta izgatottságot élik át a tanfolyam résztvevői, akkor azt mondom, ámen, menjetek, sokasodjatok, tegyétek, csináljátok, mert ez jó vala!:)
Csak azt ne gondoljátok, hogy 3 nap alatt megtanultok rajzolni! Mert ez nem így megy.
Volt sok komment, melyek szerint a "művészek", akik hagyományos módon (értsd, évek alatt) tanultak meg rajzolni, azok vaskalaposak, és hogy fel kell fogni, vannak más utak is.
Nincsenek.
Nem azt mondom, hogy küzdeni kell (bár ebben az országban mindenért, és egyre inkább).
Azt mondom, hogy annyira sok rétege van ennek a szakmának is, hogy kellenek azok a munkás évek, amelyek végül kiforrják az egyéniséget, a stílust.
Perzse ha zseni vagy, akkor így születsz, de én most rólunk, átlagemberekről beszélek.
A rajzok esetében is fontos legalább alapszinten megérteni, miről is szól az egész? Hogyan épül fel, milyen a szerkezete? Nem a bonyolultság a fontos, hanem hogy minden a helyén legyen.
Anno az én rajztanárom mondta, hogy legyen csontozata.
És azokban a portrékban, amiket láttam, épp ez hiányzott. A csontozat.
Ott van a szem, az orr és a száj, majdnem jó helyen. Majdnem jó szögben. Majdnem jó árnyékolással. De látszik rajta, hogy az egész kép nem egészben lett készítve. Nincs vázlat, nincs alap.
Olyan könnyűszerkezetes. Megáll a lábán, de ha jön egy szél, és lekapja a huzatot, kiderül, hogy nincs alatta semmi.
Én ezt érzem.
És ezt le akartam írni.
Nem tudom miért.

De kikívánkozott.