Nem ígérem, de megpróbálkozom vele.
Gondolom, sokatoknak, akik "követitek" a dolgaimat, már ismerős a Fahéjas kert, pedig még meg sem jelent maga a könyv.
Most egy kicsit beviszlek titeket a személyes kulisszáim mögé (a meglepetés erejével hat rám a felismerés, hogy olyanom is van:)
Azt már mindenki tudja, hogy a mesét Sopotnik Zoltán írta, és a könyv a Kolibri kiadó gondozásában jelenik meg a könyvhétre.
Néhány hónappal ezelőtt kerestek meg a Kolibritől, hogy vállalnék-e illusztrációt a meséhez?
Azt hiszem, ez ebben az esetben nem is volt kérdés. Naná, hogy!
Pedig akkor még azt sem tudtam, hogy írónk voltaképpen már híres, és akár utána is lehet keresni a google-ban, és akár még találni is lehet róla pár dolgot. :)
És még úgy sem volt kérdés, hogy kiderült, egy picit más megközelítésben kell a rajzokat készítenem.
Egészen ezidáig úgymond a klasszikus vonalon haladtam, miközben azon paráztam folyamatosan, hogy nem lesz-e túl giccses, cukimuki, színes vagy ódivatú a mai ízlésvilághoz?
Közben persze látom, hogy szeretitek ezt a stílust, de én mégis örültem, hogy teremthetek egy kicsit groteszkebb világot. Nem mondanám egyszerűbbnek, mert miután kiderült,hogy két színt használhatok, így már jobban oda kellett figyelnem a formákra. És meg kell mondjam, külön élveztem mégis a munkát, mert a két szín behatároltságán kívül viszont abszolút szabadságot kaptam, téphettem, vághattam, szabhattam, ragaszthattam.
Estére általában olyan volt a kezem a tustól, akár egy krumpliföldön kapáló asszonykának, az összhatásra még rásegített az az 5-6 kiló ragasztócafatka, ami az ujjaimról lógott, olyan kis ufószerű nyúlványaim lettek. Többnyire körömkefével és dörzsikével mostam kezet, szerintem egy kis időre az ujjlenyomatom is megszűnt létezni ebben az univerzumban.
Jelentem mára már helyrejött, de miután ismét erősen dolgozom valamin, most ceruzamaszatos vagyok mindenhol, de hát nem is rendes rajzoló az, akinek nem radírmorzsás a mellye:)
Na de vissza a kertbe, abba a jó kis fahéjasba.
Megkaptam a szöveget, és nem is tudom, először próbáltam értelmezni az olvasottakat, hiszen bevallom, nem ehhez voltam eddig szokva. Emlékszem, ültem a gép előtt,és azon tűnődtem, vajon hogy fogom kimagyarázni, hogy nem fogom tudni megcsinálni, amire első lelkesedésemben rábólintottam.
Aztán leültem, és elolvastam másodszor is a szöveget, akkor már kezdett valami mozgolódni bennem.
Biztosan mindenki ismeri azt a gyomortáji mocort, aminek érkezése valami újról suttog, és tudja, hogy ez most bizony eddig nem ismert ösvényekre fogja vezetni.
És egyszer csak azon kaptam magam, hogy a kert végérvényesen beszippantott engem.
Jöttek a vázlatok szép sorban. Először gépen próbálkoztam, mert az első, terméketlen napokban túl hamar lett tele a kuka mindenféle haszontalan vonalakkal, és a kukásautó hetente csak egyszer jár, és különben is védjük a fákat.
De végül mégis maradtak a gyors, papírra vetett vázlatok.
Itt is, mint minden könyvben voltak önmaguktól megszülető rajzok, és voltak nehezebben alakulók, amelyeket sok vajúdás és vagonnyi kávé előzött meg.
Igazából nem tudom, mitől függ, hogy melyik rajz miért pont úgy születik meg, olykor van ihletés, olykor nincs. Viszont határidő van, rohanás van, és csak még ide is kellene valami, és ezt a kis teret is dobjuk már fel némi grafikával.
Jaj, el ne felejtsem itt megemlíteni Maros Kriszta nevét, remélem, nem bánja, ha kérdezés nélkül is bevettem az irományomba. De talán mégsem bánja, hiszen csakis és kizárólag jót tudok róla elmondani. A tördelést, tipográfiát ő csinálta, és hát ami melója ezzel volt, azt senki nem kérné a mikulástól ajándékba:) Viszont minden szakmaiságát- profiságát belerakva alkotott egy nagyot, ha kellett, sokadszorra is újraszerkesztette, amit kértünk tőle. Örülök, hogy az ő kezébe került ez a folyamat, köszi Kriszti:)
A Fahéjas kert szerintem nem is feltétlen csak gyerekeknek szól, vagy hát nem is tudom, olyan régen voltam már kisgyerek. Mindenképpen kell hozzá érzékenység, nyitottság, (szerintem) értelem is, mert ez a mese különleges. Egyszerre könnyed, ugyanakkor vannak benne elszórva olyan mondatok, amelyek csakis egészen mélyről érkezhettek, és amelyek mögött egész kis világok állnak. Persze az sem baj, ha ezt nem vesszük elsőre észre. Mint egy jó zene, amit többször kell meghallgatni, hogy felfedezd benne az apró, elrejtett részleteket, egy kis szólamot a nagy hangok mögött.
A végén érdekes mód már nem is gondolkodtam azon, hogy jók lesznek-e a rajzok a szöveghez?
Inkább tudtam, hogy igen.
Nyilván lesznek sokan, akik majd fanyalognak, és húzzák az orrukat, de itt megint csak azt tudom mondani, ami mindenre igaz ebben a világban.
Nem lehet mindig, mindenki ízlésének megfelelni. Ebben a könyvben minden alkotó, beleértve itt a kiadót is, a maximális tudását belerakta, még akkor is, ha a végén rohanni kellett, vagy esetemben éjszakázni, 14 órázni, ragasztóvakolatot súrolni a kezeimről, ruháimról, asztalról, kutyákról:)
Azt hiszem, ennél többet senki nem várhat egy alkotástól.
Ja igen, és szerencsére voltak a mesében kutyák is. No, nem olyan sok, mint macska, de a folytatásban (ha lesz), ráveszem Zolit, hogy írjon bele több ebet, ha jót akar:)
vicc volt:)
(vagy mégsem:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése