Szárnyalás

Jöjjön akkor a következő epizód. És még aludni sem kellett rá egyet, hogy megérkezzen.
A mostani post címe: Szárnyalás. 
No, nem a Laar Pour Lart féle szár-nyalásra gondolok, bár nekem erről a szóról folyton ez a  szóvicc ugrik be, nem tehetek róla:)

Az első képről mondanám, hogy önmagáért beszél, de nem. 
Intuitív állapotban készült, nem volt sem célja, sem fontosabb mondanivalója.
Azt hiszem, nem mindig kell különösebb magvas gondolat egy rajz megalkotásához.
Sokszor csak oda kell ülni, és meg kell fogni a ceruzát. Ennyi.
Jelen esetben ez egy digitális ceruza volt, és a gépen történő rajzolást, valamint  a programot gyakoroltam. Meg kellett állapítsam, hogy a gépen bátrabb vagyok, jobban merek kísérletezni. 
Talán mert csak egy pillanat, és minden kitörlődik, nem igényel újabb papírt, így hosszú távon költségkímélőbb megoldás. Főleg nekem, aki annyi papírt elhasznál, hogy ha megmondanám a  fáknak, megfojtanának a gyökereikkel.
Igaz, így meg az áramot használtam, nem akarom kiszámolni, melyikkel ártok jobban a környezetemnek.

A következő képre már egy csodálatos, fantasztikus, irodalmi csemege is felkerült.
Komolyabb mondanivalót itt sem kell keresni, legyen elég a blöki kitörő öröme, és az enyém, hogy csak találtam némi rímet a sorok végére.:)

Nem is én lennék, ha a következő kép főszereplője szintén nem egy kutya lenne.
Kutya legyek, ha értem:)
Először a háttér készült, szintén kísérleti jelleggel.
Érsd: felkentem pár színt, aztán meg elkentem.
Ha jól irányítod a foltokat, a homályból egyszer csak ábra kerekedik.
Itt is ez történt.
Erre mondom én azt, hogy sokszor nem is én vagyok az alkotó. Számításba kell venni a véletlent és annak megannyi rokonságát is.
A kutty a széken még elbírt volna némi maszatolást, de mivel ez is csak amolyan tanulásra szánt képződmény volt, nem akartam vele még több időt elfecsérelni.
Tudom, balgaság, de azt hiszem, mindenki érzi legbelül, hogy bizonyos munkára, tevékenységre mennyi időt és energiát akar rá szánni. Nekem pont elég volt az a pár óra munkálkodás, másnap pedig már nem szívesen veszem kézbe ugyanazt a rajzot.
Kivéve a kézi rajzokat, de itt most neme rről volt szó.

A post végére maradt az én örök kedvencem, a világítótornyos csoda.
Nekem csoda volt, eleve, hogy kb 6-7 óra alatt cakli-pakli meglettem vele.
Így megy ez, ha van indíttatás, alámerülés.
Kezdésnek egy egyszerű, netről letöltött fotót próbáltam gépen megoldani.
Aztán, amikor belejöttem, nem maradhatott figura nélkül a rajz.
És naná, hogy kutya repül a réten. Mi más?:)
Vaú.